A bolondok (magyar népmese)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy juhászlegény. Mit gondolt, mit nem, azt mondja az öreg juhásznak:
– Bátyámuram, menjünk be a faluba, szeretnék megházasodni!
Kérdi az öreg juhász:
– Hát van-e már jegyesed?
– Még nincs, de majd lesz, bátyámuram.
Jól van, bemennek a faluba. Ott kérdik ettől is, attól is, hogy hol van leány a háznál, aztán egy helyre beigazítják. Bemennek a házba, otthon volt a gazda, a felesége, a leánya, s az öreg juhász mindjárt elmondja, hogy mi járatban vannak.
A gazda is, a felesége is, egyszeriben azt mondták, hogy ők nem bánják: a leány eladó, a legény ügyibevaló, egy koldustarisznyából legyen kettő. Leültetik a vendégeket, s a gazda leküldi a leányt a pincébe, hogy hozzon fel bort.
Lemegy a leány a pincébe, ottan talál egy kicsi baltát, azt a kezibe veszi, nézegeti. Aztán egyszerre elkezd sóhajtozni, keseregni magában.
– Istenem, istenem, ha én férjhez megyek, lesz nekem egy kisfiam. Annak a kicsi fiúnak Kelemenke lesz a neve. Kelemenkének lesz egy kis ködmenkéje. Ha ez a kicsi Kelemenke egyszer lejön a pincébe, s fel találja venni ezt a baltát, véletlenségből megvágja magát, s meghal. Kire marad a kis ködmenke?
Elkezdett erre sírni, de olyan keservesen, hogy a szíve is majd meghasadt belé. Nem győzik várni, lemegy az apja a pincébe.
– Hát téged mi lelt, leányom, miért sírsz?
Elmondja a leány keserves sírással, hogy mire gondolt. Eleget vigasztalja az apja, hogy így, meg úgy, legyen eszed, leányom. De a leány csak sírt keservesen, nem akart felmenni.
Utánamegy az anyja. Annak is elkesergi, hogy kire marad a kis ködmenke.
Lemegy az öreg juhász. Öreg juhász után a vőlegény, s azoknak is éppen úgy elkesergi:
– Istenem, istenem, ha meghal a kis Kelemenke, kire marad a kis ködmenke?
Azt mondja az öreg juhász a vőlegénynek:
– No, öcsém, azt tanácslom neked, hogy ezt a leányt addig el ne vedd feleségül, míg három ilyen bolondot nem találsz a világon.
– Én bizony meg is fogadom a kend tanácsát – mondja a legény, s azzal otthagyták a leányt a pincében.
Az öreg juhász ment vissza a tanyára, a legény pedig ment bolondok után. Ment, mendegélt, s ért egy faluba. Betér egy házba, s hát látja, hogy ott egy ember vasvillával hányja a diót a padlásra.
– Mit csinál kend, bátya? – kérdi a legény.
– Jaj, ne is kérdezze, öcsémuram, három esztendeje hogy hányom ezt a diót, s nem tudom felhányni a padlásra.
“No – mondja a legény magában -, már találtam egy bolondot.”
Zsákot kért az embertől, abba beleszedte a diót, s fölvitte a padlásra. Aztán ment tovább. Amint ment, mendegélt, benéz egy udvarra, s hát ott egy asszony úgy fonja a gyapjat, hogy a birkát felkötötte a rokkára. Kérdi a legény:
– Mit csinál kend, nénémasszony?
– Gyapjat fonok, öcsémuram.
– Hiszen azt nem úgy kell csinálni, nénémasszony.
Mindjárt megmutatta, hogy kell. Szépen lenyírta a birkáról a gyapjat, s mondta az asszonynak:
– No, most mossa meg, ha megszáradott, gerebenezze meg, s úgy kösse a rokkára a gyapjat.
Azzal otthagyta az asszonyt, s amint ment kifelé, mondotta magában nagy örömmel: megtaláltam a második bolondot is.
Megy, mendegél a legény, s egy olyan faluba ér, ahol éppen akkor építették fel a templomot, de a templomra nem vágtak ablakot. A bíró kiparancsolta az egész falut, hogy hordjanak a templomba világosságot. Ment az egész falu, még a gyerekek is. Vittek egy-egy zsákot.
A zsák száját arra tartották, amerre a nap sütött. Mikor aztán azt gondolták, hogy tele van a zsák világossággal, hirtelen bekötötték a zsák száját, szaladtak a templomba; ott a zsákot kioldották, hadd áradjon ki belőle a világosság.
Hej, mondja a legény, megvan a harmadik bolond is, de még több a háromnál. Megtanította az embereket, hogy a templomra ablakot kell vágni, s úgy lesz világosság. Azzal szépen megfordult, visszament a mátkájához, s még aznap megtartották a lakodalmat. Itt a vége, fuss el véle!