Három kívánság (magyar népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:
– Hej, feleség, ha tudnád, mi történt. Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.
– Ugyan, ne tréfáljon kend – mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
– Meghiszem azt. Hallgass csak ide! Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén. Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyos tündér lehetett.
Mondja nekem az a tündér:
– Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg!
– Hát én hogyne segíteném? – mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e. Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere.
– No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül.
– Hallá-e – mondta az asszony -, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára.
– Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.
– Hát jól van, kívánok. Ó, uramistenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!
Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.
– Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.
Szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúlt a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni.
– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!
S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett. Hej, uramteremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak.
Mondja az ember:
– Előbb ezt a kolbászt vegyük le.
Próbálja az asszony, nem tudja levenni.
– Hát bizony ezt le kell venni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
– De már azt nem engedem!
– Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!
– De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek.
Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni.
– Tudod mit, asszony, – mondja az ember -, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.
– Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent!
– Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.
Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy leültükben, hogy egy falat sem maradt belőle.
Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat, sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.