Paul Zindel hatvanas évek közepén kelt színjátékának a maga idejében a Broadwayn volt nagy sikere. Az 1972-es moziváltozat a hetvennégyes Mikulás meghozta a pesti mozikba is.
A Gamma-sugarak emlékezetesen "családi film", a szó minden lehetséges értelmében, melyek közül a kevésbé érdekes, de aligha elhagyható, hogy a rendezõ (Paul Newman) a mû döntõ szerepeit feleségére és lányára bízta. Ám családi film abban a tekintetben is, hogy a családról, adott esetben egy megcsonkult családról szól. A Joanne Woodward játszta megözvegyült anya, Beatrice két lánygyermekével és a körülötte lévõ világgal küzd, jobbára álmaiba menekülve.
Az egyik lánya epilepsziás, a másik magával van elfoglalva - ami egyben a mû kulcsa is, hisz az emberek viselkedése is megjelenik éppenséggel a virágkép(let)ekben. Voltaképpen nem is az érdekes, hogy mi lesz Beatrice családjával, hanem az, hogyan látja õket a rendezõ.
Egy alapvetõen szomorú és gyakorlatilag kilátástalan alapszituáció jelenik meg a vásznon, tagadhatatlanul vidám, illetve vidámító körülmények között, az elbeszélés és az elõadás határozott törekvései szerint. És ráadásnak az sem egy utolsó mulatság, ha Newman második rendezését összehasonlítjuk Robert Redford elsõ rendezésével, az Átlagemberekkel.
Az elbeszélés és az előadás határozott törekvései szerint megoldást keres, kérdéseket tesz fel és válaszol meg a szeretet (mint gamma-sugár) virágot (mint reményt) fakasztó potenciájáról.
„Ha majd a sugárzást jobban megértjük, eljön egy nap, amikor az atomrobbanásból keletkező erő megváltoztatja egész eddig ismert világunkat. És ezek nagyszerű változások lesznek; álmainkat meghaladó, csodálatos dolgok, és én azt hiszem, egész lelkemmel hiszem, eljön a nap, amikor a hálás emberiség köszönetet mond Istennek a csodálatos áldást hozó atomenergiáért." (Paul Zindel)