I. István király a pogány Vajk néven született 977 körül Géza, magyar fejedelem és Sarolt, az erdélyi Gyula fiaként. Apja utódjául szánta már gyerekkorától ezzel megszakítva az Árpád-házban addig elfogadott szeniorátus (legidősebb nemzetségfő) elvét, és bevezetve ezzel a Magyar Fejedelemségben is az Európában megszokott elsőszülöttség elvét. Ekkoriban a Fejedelemség nagyon szét tagolt volt. A honfoglalás után területileg önállóan elrendeződő nemzetségfők, törzsfők irányították az ország különböző területeit, Somogytól-Erdélyig, a Maros vidékétől-a Felvidékig. Így tehát a magyar törzsek és területek végső egyesítése Gézára és főleg inkább fiára, Vajkra azaz későbbi keresztény nevén Istvánra várt. Az ifjú herceg apja halála után Koppány vezér legyőzésével 997-ben megszerezte a főhatalmat. Ekkor már az apja által behívott papok és lovagok segítették uralkodásában és 1000 szilveszterén a pápától első magyar uralkodóként megkapta a királyi koronát, ami az akkori keresztény világrend szerint Európa egyenjogú uralkodói közé emelte. Később többek között megszervezte az évszázadokig fentálló megyerendszert, a Magyarországi egyházat, a pénz és kereskedelem menetét, sikeresen legyőzte belső ellenségeit, és megvédte az országot a német és más támadásoktól. Élete végére műve elérte a teljességet, ám a sors tragédiájaként egyetlen fia, Imre herceg halála (1031) után, nem tudta megfelelő örökösre hagyni az országot. Mely csak 1046-ban, mikor újra Árpád-házi férfi ágú uralkodó (I. András) került a trónra, tért vissza az István által kiharcolt és kijelölt útra.