Bárkába szállni, nagyba feketébe,
úgy evezni ki a messzeségbe.
Sohanem látott part felé sietve
kikötni egy névtelen szigetre.
Lenni megbékélt önmagunknak árva,
nevétől fosztott Nemo-kapitánya.
Hullám felett, sziklába vájni házat,
gyökereket enni és csigákat.
Életet élni egymást nézve,
megcsöndesülve, megigézve.
Hegyre futni, ha jönnek mások:
babonás régi látomások.
Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
homokba írni végtelen meséket.
Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
múlását lesni csendnek és időnek.
S amikor halkan közelit az óra,
befeküdni egy ringó koporsóba,
zöld vizeken sötétkék égre nézve:
így suhanni ki a semmiségbe.
